nálunk a család tele van hozzáértőkkel: anyám óvónő és úgy gondolja, ez feljogosítja arra, hogy minden gyereknevelési kérdésben döntsön; anyósom egészségügyes, ő a táplálkozáshoz ért;  a férjem meg villamosmérnök és önképzett polihisztor, aki mindent elolvas az Interneten, ergo mindenhez ért.  ők hárman vettek kezelésbe, amikor hazaérkeztünk a kórházból. na nem azért, hogy kiélhessék észosztó hajlamaikat,  csak hogy pótolják az elmaradó szakértelmet, amit az orvosok és nővérkék hiánya okoz.

abban mindenki egyetértett, hogy a legfontosabb az anyatej megléte, ezért egyek és igyak eleget. ezzel nem is volt probléma, a jó cél érdekében mindent! végre legálisan lehetett zabálni! most aztán jól kimutathattam mennyire szeretem a gyerekem, reggelire 3-4 szelet foszlós kalács vastagon megkenve piros-bogyós lekvárral.  hozzá fél liter zacskós kakaó, mert az, az igazi, nem a dobozos. természetesen az egészet az ágyba szervírozva, közben pedig képzeletben veregettem a saját vállam, hogy  milyen jótét lélek is vagyok, és mennyi mindent megteszek a gyerekemért! néha azért nehéz volt, mert szeretek változatosan étkezni, de okos lány révén hamar feltaláltam magam és cserélgettem a feltétet a kalácson. azért meg kell hagyni, az ujjnyi vastag mogyorókrémmel se rossz az… és csak ettem és ettem…

mozogni persze nem igazán tudtam, szakértőim szerint amúgy se szabadott megerőltetni magam és kedvem se volt hozzá.  így hagytam az egészet másra.

a kuruzslásnak meg lett az eredménye, a küldetés sikeres lett: tej irdatlan mennyiségben rendelkezésre állt, egy kisebb medencét fel lehetett volna tölteni vele. gyerkőc jól evett, szépen fejlődött, sőt oly annyira ciciperverz lett, hogy reptében  képes volt elkapni a berendezést.

minden tökéletesen alakult,egészen ama pillanatig, amikor véletlenül levéve a rózsaszín álomszemüveget, megnéztem a legutóbb készült családi képeket. nem találtam ugyanis a csinos, vékony kismamát-aki voltam-, mivel eltakarta egy kerek fejű, logó hasú, duplalégzsákos paca. és  ez még nem is lett volna tragédia, de sajnos van néminemű eszem, és rájöttem: a  vigyorgó maca nem kitakarta, hanem felfalta egykori önmagam!

meg is kérdeztem rögtön Szívecskét, hogy nagyon kövér vagyok? mire ő végigmért és közölte, hogy nem vagy nagyon kövér, de mióta hazjöttünk a kórházból felszedtél néhány kilót! hát nem ezt a reakciót vártam, hanem azt, hogy áááá dehogy, meg hogy az a kis plusz jól áll…de nem kövér vagy és kész.  mivel ez a válasz nem esett jól, gondoltam körbekérdezem a családot, hogy megnyugtassanak, hát mit ne mondjak, ez a „most szültél, ahhoz képest jól nézel ki” szöveg nem érte el a kívánt hatást. pláne azért, mert szülés után 2 hónappal 4 kg-val többet nyomtam, mint közvetlen szülés után. de igazán a következő megjegyzés nyomta ki érzékeny lelkem agyi relé hálózatát: jól nézel ki, asszonyos a formád, szülés után ez már így jó lesz.

itt döntöttem el, hogy sürgősen lefogyok. a gond csak az volt ezzel az elképzeléssel, hogy szoptattam/tok és így a méregtelenítéssel egybekötött diéta nem volt járható.  de hát az emberlánya kreatív, ha rá van kényszerítve…  amíg addig apa vitte pici Csanit krosszozni a környékre, onnantól anya tolta a babakocsit, hátha fogy tőle. volt is izomlázam a hátsófertályban… kiiktattam a kalácsot, meg a nuttellát. rá kellett jönnöm, hogy úgy vagyok velük, mint a bagósok a cigivel, elvileg bármikor abba tudják hagyni.  én is csak hetente kétszer estem vissza. de azt rendszeresen. 

most még 4-5 kg plusszom van, de már nincs nagy hasam, inkább izmosodnom kellene még. elkezdtem tornázni. gyerekkel, mert a képzeletbeli köldökzsinórt elég sűrűn rángatja. odafigyelek az ételek minőségére, de még mindig elkurvulok, ha csokit tesznek elém. ezt megelőzvén nem veszek édességet a boltban, max keserű csokit. de levontam a fájdalmas tanulságot, olyan ez a szülés utáni zabálással, mint a takarítással:

ha egyszer összegyűl a szar, azt nehezebb kipucolni, mint ha folyamatosan elpakolsz magad után…