BasicGrey Blog Candy # 20

Well, here we are again with another fantastic BasicGrey Blog Candy courtesty of Simon Says Stamp !

Just look at these amazing goodies you could win !

So, what do you have to do to win my candy ?

Some of you will be used to it by now but for those first timers, here goes :

Well, there are no strict rules and the comments I make below are not compulsory to enter this draw but it would be nice if :

You could give your support to Simon Says Stamp, BasicGrey Challenges and myself by becoming a follower if you are not already. Links to both of these are in my sidebar.

Add my blog candy to your sidebar and please feel free to "take away" my blinkie

Join in with us at BasicGrey Challenges and also Simon Says Stamp's challenge blog, Simon Says Challenge ! You can combine challenges with both of these challenge blogs which is great news ! Links to both of these are in my sidebar and relevant posts.

This blog candy will be open to everyone Worldwide (including all DT members of both challenge blogs) until Saturday 12th June when I shall draw a winner with a random number generator and post a new fabby blog candy for you to enter.


To make it much quicker for me to choose a winner, I am using inlinkz but there is a catch !!! Every fortnight I shall ask you a question and I would like you to answer that question after your name. It will be a one word answer so not difficult.


For example, you would type your answer as Jo Nevill (Blogs and magazines)


This fortnight's question is : Where do you find your most crafting inspirations ?

I find most of my inspiration from blogs and also magazines but mainly when I go blog hopping. So many of you are sooo talented !!

Anyone not leaving the answer to my question in inlinkz will have their name deleted to stop spammers and also people only entering for the sake of it (if you know what I mean and I don't wish to be rude in anyway).

I would like to give a huge thank you to both Heidi and Steph of Simon Says Stamp for giving me this fantastic candy again for you to win.

Csani ma friss, kertből leszedett, zsenge zöldborsót majszolt a szomszédban. olyan ügyes, ahogy a kis ujjaival szedi ki a szemket,miközben nem felejti el levenni a szomszéd asszonyt a lábáról. tudja ő már most, hogy a pajzán mosoly, a gödröcskék az arcán, no meg a simogatásos puszi, az komoly fizetőeszköz. :) 

közben mi is elkezdtünk kertészkedni. már van paradicsom, uborka, gyökér és rozmaring. plusz még egy fűszernövény, aminek spec nem jut eszembe a neve. :D kezdünk feltörni, mit nekem farmville vazze, itthon is seed-elhetek. :))))))))

gyereknap alkalmával kivittük Csanit a városi strandos programokra. azt hittem a tűzoltóautó lesz a befutó, de nem kérem, mert a favorit a LÓ!!!!
csak szimpla simogatást akartam engedni, de annyira tetszett neki, hogy fel akart ülni rá. aztán meg nem akart leszállni... :) csak amikor apa közölte vele, hogy most jól kapaszkodj meg ,mert indul a paci... :) na ezen a ponton hirtelen leszállhatnékja támadt. :D

meg volt a karácsony, szép volt , jót ettünk, és Csani nagyon örült a pesztrálásnak és az ajándékoknak (mi meg a szusszanásnyi időnek, amit a kanapén ültünk):

betegnek lenni rossz. H1N1 időszakban még rosszabb. kisgyerekkel meg egyenesen életveszélyes.

karácsony szeretet, bejgli, ajándékok minden mennyiségben és mindig akad egy rokon, aki szívesen pesztrálná a gyereket. igazi Kánaán… lenne. ha nem lenne mindenki beteg és nem maradna el a karácsony.  mert hogy először a nénje, aztán a sógor, majd a mama betegedett le. nincs karácsony, elmaradt.  ülünk otthon és nem győzünk betelni a semmivel. és majd meghalunk bánatunkban.

aztán másnap jön a betegség hozzánk is, és már inkább az unalomba halnánk bele, de nem mert már nincs választási lehetőség, se válaszcsere: a betegségbe fogunk belegebedni.

láz, nagyon magas, köhögés és takonykor. gyerek nem eszik semmit, csak iszik. legalább valami. rohanás dokihoz: antibiotikum, lázcsillapítókúp és köptető. varázsszó: PRIZNIC. rohanás haza, kuruzslás, eredmény semmi. jöhet a priznic. jön és még mindig és még mindig, de semmi. sőt gyerek annyira ideges hogy 0,6 fokkal magasabb a láza. már 40,5. most mi legyen? telefon dokinak, vakkantás, hogy priznic és akár 4 órán keresztül… kezdünk bepánikolni. 3 óra borogatás után kezd lefele menni, gyerek annyira fáradt, hogy már nincs ereje sírni.

rosszul vagyok. egyre jobban fáj a fejem és az ízületeim. én köhögök? ja. meg apa is.

gyerek nagy nehezen elalszik. csak úgy tud ha érzi hogy mellette vagyok. ma se fürdök.  éjjel priznic. kúpozunk ezerrel. belőlünk él a gyógyszeripar, de nem érdekel, csak hasson már valami.

reggel jobban van. eszik. persze válogat, csak a pépes megy le, gondolom, nagyon fáj a torka. meg kész van a lázmérésektől is. az orrcseppezésről nem is beszélve. úgy cserélnék vele, aztán persze az nem jön össze,de megkapom én is ha már annyira vágytam rá. délutánra lázam van. csak apa marad. szegény le van strapálva, hiába ezért jó a szabadság év végén. ..

szilveszterre jobban vagyunk, mármint a gyerek (gáz hogy többesszámban gondolkodok, ha róla van szó?). már nincs láz, köhögés és takony annál inkább. de legalább jó sós az étel. 

itt ragadnám meg az alkalmat, hogy boldog szilvesztert kívánjak a sok köcsögnek, akik a házunk alatt petárdáztak: kívánom, hogy éljétek át milyen ,ha a gyereketek egész éjszaka fél, és nem tud elaludni, a sok petárdahangtól! bár nem hiszem hogy ezen célközönségben lenne annyi empátia, hogy észrevegye, ha egy gyerek fél. és ártatlan kisgyerekeknek se kívánok rosszat, szóval mindegy.

és még valami a betegség mellékvágányán még egy fog kinőtt…

BÚÉK mindnekinek…

nálunk a család tele van hozzáértőkkel: anyám óvónő és úgy gondolja, ez feljogosítja arra, hogy minden gyereknevelési kérdésben döntsön; anyósom egészségügyes, ő a táplálkozáshoz ért;  a férjem meg villamosmérnök és önképzett polihisztor, aki mindent elolvas az Interneten, ergo mindenhez ért.  ők hárman vettek kezelésbe, amikor hazaérkeztünk a kórházból. na nem azért, hogy kiélhessék észosztó hajlamaikat,  csak hogy pótolják az elmaradó szakértelmet, amit az orvosok és nővérkék hiánya okoz.

abban mindenki egyetértett, hogy a legfontosabb az anyatej megléte, ezért egyek és igyak eleget. ezzel nem is volt probléma, a jó cél érdekében mindent! végre legálisan lehetett zabálni! most aztán jól kimutathattam mennyire szeretem a gyerekem, reggelire 3-4 szelet foszlós kalács vastagon megkenve piros-bogyós lekvárral.  hozzá fél liter zacskós kakaó, mert az, az igazi, nem a dobozos. természetesen az egészet az ágyba szervírozva, közben pedig képzeletben veregettem a saját vállam, hogy  milyen jótét lélek is vagyok, és mennyi mindent megteszek a gyerekemért! néha azért nehéz volt, mert szeretek változatosan étkezni, de okos lány révén hamar feltaláltam magam és cserélgettem a feltétet a kalácson. azért meg kell hagyni, az ujjnyi vastag mogyorókrémmel se rossz az… és csak ettem és ettem…

mozogni persze nem igazán tudtam, szakértőim szerint amúgy se szabadott megerőltetni magam és kedvem se volt hozzá.  így hagytam az egészet másra.

a kuruzslásnak meg lett az eredménye, a küldetés sikeres lett: tej irdatlan mennyiségben rendelkezésre állt, egy kisebb medencét fel lehetett volna tölteni vele. gyerkőc jól evett, szépen fejlődött, sőt oly annyira ciciperverz lett, hogy reptében  képes volt elkapni a berendezést.

minden tökéletesen alakult,egészen ama pillanatig, amikor véletlenül levéve a rózsaszín álomszemüveget, megnéztem a legutóbb készült családi képeket. nem találtam ugyanis a csinos, vékony kismamát-aki voltam-, mivel eltakarta egy kerek fejű, logó hasú, duplalégzsákos paca. és  ez még nem is lett volna tragédia, de sajnos van néminemű eszem, és rájöttem: a  vigyorgó maca nem kitakarta, hanem felfalta egykori önmagam!

meg is kérdeztem rögtön Szívecskét, hogy nagyon kövér vagyok? mire ő végigmért és közölte, hogy nem vagy nagyon kövér, de mióta hazjöttünk a kórházból felszedtél néhány kilót! hát nem ezt a reakciót vártam, hanem azt, hogy áááá dehogy, meg hogy az a kis plusz jól áll…de nem kövér vagy és kész.  mivel ez a válasz nem esett jól, gondoltam körbekérdezem a családot, hogy megnyugtassanak, hát mit ne mondjak, ez a „most szültél, ahhoz képest jól nézel ki” szöveg nem érte el a kívánt hatást. pláne azért, mert szülés után 2 hónappal 4 kg-val többet nyomtam, mint közvetlen szülés után. de igazán a következő megjegyzés nyomta ki érzékeny lelkem agyi relé hálózatát: jól nézel ki, asszonyos a formád, szülés után ez már így jó lesz.

itt döntöttem el, hogy sürgősen lefogyok. a gond csak az volt ezzel az elképzeléssel, hogy szoptattam/tok és így a méregtelenítéssel egybekötött diéta nem volt járható.  de hát az emberlánya kreatív, ha rá van kényszerítve…  amíg addig apa vitte pici Csanit krosszozni a környékre, onnantól anya tolta a babakocsit, hátha fogy tőle. volt is izomlázam a hátsófertályban… kiiktattam a kalácsot, meg a nuttellát. rá kellett jönnöm, hogy úgy vagyok velük, mint a bagósok a cigivel, elvileg bármikor abba tudják hagyni.  én is csak hetente kétszer estem vissza. de azt rendszeresen. 

most még 4-5 kg plusszom van, de már nincs nagy hasam, inkább izmosodnom kellene még. elkezdtem tornázni. gyerekkel, mert a képzeletbeli köldökzsinórt elég sűrűn rángatja. odafigyelek az ételek minőségére, de még mindig elkurvulok, ha csokit tesznek elém. ezt megelőzvén nem veszek édességet a boltban, max keserű csokit. de levontam a fájdalmas tanulságot, olyan ez a szülés utáni zabálással, mint a takarítással:

ha egyszer összegyűl a szar, azt nehezebb kipucolni, mint ha folyamatosan elpakolsz magad után…

Miután elvitték Csanit az osztályra, apát meg nemes egyszerűséggel kirakták, - mert, hogy járványszezon közepét éltük-, egyedül maradtam a szülőszobán megfigyelésen. Ezen címszó alatt 2 teljes órát néztem a csempéket, mert, hogy aludni nem tudtam, annyira izgatott és boldog voltam. Itt jegyezném meg, hogy baromira rondák a szekszárdi kórházban a csempék.  Azt hiszem szinte mindenhol, tilos szülés közben inni, ezért a szám már cserepes is volt jócskán mire végeztünk; így amikor már szabadott innom, lehúztam 2*1,5 liter ásványvizet. Pedig nem vagyok az a sokat ívós… Aztán jött a szülésznő, aki amúgy végig nagyon kedves volt és megkérdezte milyen szobába szeretnék menni, én meg gondolkodás nélkül rávágtam, hogy baba-mama.

Szépen átcuccoltak egy otthonos szobácskába, ami az otthonos jelzőt inkább a méretei és nem a berendezése miatt érdemelt ki, lévén hogy a két ágy mellett a két gyerek kalitka nem fért el.  Sajnáltam is szegény szülésznőt, amikor a csomagjaim utánam hozta (önzetlenül, csupán segítőkészségből), mert nem fért el semmi, a kupac  meg csak nőtt.  Nézett is rám, hogy minek hoztam ennyi felesleges dolgot.  Mondtam is neki, hogy én eredetileg nem szülni jöttem be, hanem egy szinttel feljebb kellett volna két hetet kibekkelnem még szülés előtt, oda meg kellett az olyan luxus, mint olvasnivaló, zene stb…

Végül is minden jól is alakult, addig, amíg le nem szálltam az ágyról. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nincs erőm mozogni. Csak hát, már kopogtatott az a 3 liter folyadék, amit előtte megittam… Szerencsére közel volt a vizesblokk, meg a közelmúltban fel is lett újítva, bár azért nem mertem csupaszbőrrel ráülni az ülőkére.

A szinten a nővérkék néha benéztek, de nem nagyon beszéltek vagy kérdeztek.  Szerintem úgy gondolták, hogy a falakra kiragasztott információs cetliket majd mindenki jól elolvassa. Nekem szerencsém volt, egyrészt mert tudok olvasni, másrészt mert a szobatársam a 3ik gyerkőcével már nagyon tapasztalt volt. Ő tanított meg mindenre, amit ott az anyukáknak kell csinálni. Ezer hála érte! Együtt fürdettünk, ő mutatta meg, hogy kell használni a régi kenyérmérleget, és a szoptatási praktikáit is megosztotta velem.  Nem azt mondom, hogy gonoszak a nővérkék, csak sajnos kevesen vannak sok munkára és nincs idejük úgy általában, azon a hétvégén meg pláne, mert a sok Valentin napon megszületni kívánó, vagy csak egyszerűen front érzékeny bba telítette a kapacitást. Meg mint kiderült mi a periférián voltunk, az a szoba valahogy mindig kimaradt mindenből. 

Na mindegy, a lényeg, hogy el tudtam látni a babám, aki olyan édesen aludt, hogy öröm volt nézni. (Néha vissza is sírom ezeket az alvásokat, főleg mostanában, hogy fogzik.) A nagy idillbe csak két apró dolog rondított bele, az egyik, hogy valamiért becsipásodott a gyerkőc, amit én jeleztem is a nővérkének. Gondoltam csak csinálnak valamit, vagy szólnak, hogy én mit tegyek. Hát nem szóltak, csak másnap, amikor már a gyerek átment kiscicába, - mert nem tudta kinyitni a szemét, lévén az összeragadt a csipától-, akkor kaptam meg, hogy: Anyuka ez a gyerek csipás!  Fájt a hangnem, mert az anyuka megszólítás egyenértékű volt a” hibbant tyúk, hozzád beszélek”-kel, megtoldva egy kis „de trehány vagy, hogy ezt nem vetted észre” felhanggal. Végül is kaptam desztillált vizet, szemcseppet, meg egy rövid útmutatást, oszt hajrá…

Csani érett baba volt, jó sok hosszú körömmel… és ebben a kórházban, mint kiderül tilos körmöt vágni legalább két hétig. Amit nem tudom mire jó azóta se, ám legyen, de akkor is ki kellett találni valami megoldást, mert az a kis angyalpofi tiszta vörös lett a karomlásoktól. Érdekes módon mindig akkor, amikor bevittem az osztályra, szerintem hiányoztam neki, a biztonság, a szeretet; mert amikor velem volt nem bántotta magát. Ja, igen, miután jól elbeszélgettem a szobatársammal, megfogadtam a tanácsát és éjjel 2*3 órára hagytam, hogy a gyerkőcöt elvegyék tőlem, hogy mélyen tudjak aludni és regenerálódni. Kövezzen meg, aki akar, de akármilyen amazon génjeim is vannak, szükségem volt arra a kis időre éjjel.

Visszatérve a körmökre, kértem a nővérkéket, hogy adjanak már egy kesztyűt a közösből, hogy ne legyen véres a gyerek arca, ezt napi 5ször megígérték, aztán valahogy mindig elmaradt. Gondoltam nem várok tovább, megoldom a problémát és jobb híján bezokniztam a kis kezeket, elég furin nézett ki, de használt! Mindenkinek ajánlom a zoknit! Érdemes több pár gyerek zoknit bevinni, külön a lábra is rugi alá a komfort érzet miatt és párat tartalékba a kézre, ha nagy a körme… Szekszárdon lehetőség van arra, hogy bevigyél ruhát neki és abba öltöztesd. Én ezt ajánlom, mert az osztályon lévő ruhák nagyon rossz állapotban vannak: lukasak, hiányzik a gomb stb. Meg mókás, amikor a kisfickók rózsaszínben pompáznak, mert elfogyott a fiús ruha…

Amikor azt hiszed, hogy túl vagy mindenen és már gondozod a gyereked, meg örülsz, hogy zuhanyoztál; akkor jelenik meg a szoptatós nővérke és elkezdi nézni, hogy van-e tejed, meg hogy jól szoptatsz-e. Onnantól megkezdődik a körforgás: peluscsere, mérsz, etetsz (vagy legalább is próbálkozol vele), megint mérsz, majd leteszed a Babót aludni.  És akkor előveszed a fejőgépet, -a sajátot!-, és neki állsz kínlódni, egészen addig, amíg nem jön a következő etetés.  Azért szólok, hogy saját, mert egyrészt nem műkszik egy csomó fejőgép, vagy ha igen csak bizonyos időszakonként kapcsolják be központilag; másrészt meg olyan bitang erős a szívókája, hogy nagyobb kárt teszel vele ha használod, mint ha nem. Nekem az ügyeletes nővér is megmondta, hogy inkább kézzel próbálkozzak, mint azzal a géppel.

A dokimról még annyit, hogy minden nap bejött és megnézett. Kérdezett, kedves volt. Megbeszéltük a 6 hetes rutin ellenőrzést is.  A szinten éppen dolgozó vagy ügyeletes orvos is minden nap jött, és mosolyogva kiutalta az oxytocin szurikat. Ezeket utáltam, és szerencsétlenségemre gyakorló nővérkék és ápolók adták be. Hát hadd ne mondjam, hogy élmény egy 20 éves fiatal srácnak pelusos bugyiban pucsítani! Amúgy azok a bugyik, amikbe beépítik a betétet nagyon jók és kényelmesek, bár rondák, mint a bűn.

Ennél csak az jobb, amikor sorban állsz fertőtlenítő mosásért, ez abból áll, hogy leöntenek altájon fertőtlenítővel, azzal a lilással, majd jól bepúderoznak. Érzésre jó, csak nem mindegy ki csinálja, vagy nézi… Bár szegény ápoló gyereket is sajnáltam, mert a naivja azt hitte, azért van elfüggönyözve a vizsgáló, hogy ő bemenjen és a függöny mögött inkognitóban, diszkréten megreggelizzen. De jó gyorsan kijött és kicsúszott a száján egy „hű bameg”… szerintem akkor értette meg, hogy mi miért állunk sorba…

A kórházi ételről csak annyit, hogy kifinomult ízlésem van (magyarán finnyás vagyok), és tudtam, hogy úgyse fog ízleni a menü, de egy-két fogáson még így is kiakadtam. A konyhafőnöknek vagy élelmezésvezetőnek lenne pár kívánságom, példul egyen ő közvetlenül szülés után puffasztó zöldségekből készült levest és főzeléket egy étkezésre… Tudom, hogy nincs pénz az egészségügyben, de az empátia ingyért van, nem?

A szülészeteken elég gyorsan elrendelik a karantént, de természetesen ez jogos, mert fő az elővigyázatosság. Viszont a törvény feljogosítja anyukát, hogy választhat babamama szobát, az pedig apukát, hogy bejöhet fürdetni. Így apa második naptól zöld maszkban fürdethetett.

Pár napot voltam csak az osztályon, de nagyon vártam a hazaútat. Mivel teltház volt, igyekeztek jó gyorsan kiszórni a jónépet. Amelyik kisbaba jól evett, és nem sárgult be, az mehetett is haza. Így történt, hogy a kedves szobatársam, aki szintén vasárnap szült kedden már ment is haza. Majd megszakadt a szívem, hiszen én is mentem már volna…

A szinten zajlik az élet, házal egy fényképész (egyrészt horribilis összegeket kér el egy képért, másrészt karantén alatt is bejutott), be lehet gyűjteni pár termékmintás csomagot, és a sima szobás anyukák is jönnek trécselni… Külön jó, hogy a kórház intézi az anyakönyviket, bár érdemes oda figyelni, mert volt olyan Emese, aki elsőre fiúként lett lepapírozva…

Mint utólag kiderült, hétfőn már nagy helyhiány volt az akkut szobában és egy 2 napja császározott csajt pateroltak le hozzám új szobatársnak. Ezen a ponton váltam alsósból felső tagozatossá; kicsomagoltam a cókmókját, elmagyaráztam mi hol van. Megpróbáltam visszaadni az a kedvességet és tudást, amit én kaptam.  Ahogy elnéztem, rájöttem, hogy mégse olyan jó buli ez a császár, azóta is mindenkit lebeszélek róla, aki erre vágyna. Szegény nagyon kiszolgáltatott helyzetben volt.  Menni is csak segítséggel és görnyedten tudott, és erre kapta a szenna teát… Szerencséje volt, elért a wcre, volt, aki nem. És még valami elrettentésnek: a nővérkének a szenna tea segítségével előállított terméket mindenképp látnia kell…

Csütörtökön végre nekem is megígérte egy nővérke, hogy ha minden jól megy, vizit után mehetünk. Persze, hogy késett a gyerekorvos. Aztán gyors papírrendezés és már ott sem voltunk, vagyis siettünk volna, csakhogy a törvény apukának karantén alatt csak a fürdetést engedélyezi, a pakolásban és cipekedésben nem segíthetnek. Nem ártana ezen a szabályozáson elgondolkodni… Nagy nehezen felöltöztem, és lepakoltunk, a férjem végül is feljött és ő vitte le a nehéz dolgokat. A kocsi befűtve várt minket és egész hazáig úgy vezetett, mintha hímes tojásokon menne… és ez a hatos útviszonyait ismerve nem semmi!

Pár jótanács:

Szekszárdon van szülés felkészítő és plusz előadás az újszülött osztályról, érdemes elmenni rá, körülbelül tudni fogod mi vár rád és mik egyedi szokások. Ha szerencséd van üres a szülőszoba és ott is körbevezetnek.

Mellszívó, gyerekzokni és gyerekruha legyen saját és vigyél pelust is, mert csak napi 2 db jár.

Ellenőrizz le minden hivatalos papírt!

Mindig legyen valaki, aki hoz be kaját!

Február 13-án reggel (a 38. hét végén), olyan szintű vesegörcseim voltak, hogy legszívesebben kifutottam volna a világból, de mivel ezt így nagy hassal nem tudtam megoldani, megkértem a férjem, vigyen már le a kórházba, csak adnak rá valami fájdalomcsillapítót. Bizonyára mókás lehetett a szembejövő autósoknak látni, ahogyan az anyósülésen féloldalasan gubbasztok egész úton, - nekem nem volt az - mindenesetre mire elértünk a megyei kórházba, már ott tartottam, hogy inkább a császár, csak szűnjenek meg ezek a veseszúrások.

Ott persze egy csomó vizsgálat, mert nekem, aki elszenvedte a bajokat, nem hitték el a nőgyógyászok, hogy mi fáj, csak miután az urológus bácsi is megállapította a vesepangást, vált számukra is nyilvánvalóvá a panaszom. El se tudom mondani, mekkora szerencsém volt, mert a fiatal urológus doki elhajtotta telefonon az ügyeletes nődokit, mikor az vesekatétert akart volna vele felrakatni nekem. Mondott is neki valami olyat - bár erre tisztán nem emlékszem, mert a görcsök erősebbek voltak -, hogy az elfertőződhet és begyulladhat, meg hogy egyáltalán, hogy lehet ilyen barom. Ő a szülés egyéb úton való megindítását javasolta, a maradandó vesekárosodás elkerülésére. (Bobo nagyon nyomta a belső berendezést.) Itt ijedtem meg először.

Aztán a még mindig nagyon okos ügyeletes doki felvett osztályra, így hát becuccoltam nagy pakkal, mintha megint koleszos lennék. Csak a szobatársak cserélődtek sűrűbben. Az első nap rögtön kettőt fogyasztottunk el Bobóval. Egyszerűen hazamentek, nagy hassal. Ha valakit érdekel a kismamás szinti élet, el kell, mondjam, hogy elég családias, leszámítva a vécében dohányzók füstmaradékát.

Első nap jól aludtam éjszaka, hatott a fájdalomcsillapító koktél. Azt mondták - bár sokat kellett faggatóznom, mert egyáltalán nem közlékenyek az orvosok -, hogy nem lesz szülésmegindítás, üljek csak nyugodtam a hátsómon és várjak még két hétig. Magamban persze hasonlókat kívántam én is nekik, mert már hetek óta nem tudtam nyugodtan ülni, mert ekkora hassal lehetetlen, de a férfi dokik ezt úgysem érthetik meg, hacsak nincs ekkora sörhasuk.

Valentin nap is eltelt, én ugyan nem rajongok érte, de örültem volna a látogatóknak, ha a kórházban nem lett volna karantén az influenza miatt. Délután szunyókáltam egy rövidet, napok óta végre tudtam aludni. Azaz tudtam volna, ha egy szemtelenül fiatal lány fel nem verte volna az egész szintet. Bár dobja nem volt, harsányan kiabálta, hogy ő most megszül. Sajnos a nővérkék nem tudták megmagyarázni neki, hogy nem fog, lévén csak jóslófájásai vannak neki. Persze akkor már késő volt, nem tudtam visszaaludni, pedig így utólag belegondolva nagyon kellett volna az a kis alvás.

Este megkaptam a szokásos injekciót  és megpróbálkoztam az alvással, de nem akart összejönni, mert a szuri elfelejtett hatni. Este 10 fele már igencsak morci voltam, a szobatársam jóízű horkolását hallgatva (a vizesedés mellékhatásaként férfiakat megszégyenítve repesztett) azon méláztam, miért fáj még a derekam is. Amikor már nem bírtam tovább, kimentem reklamálni még egy adag fájdalomcsillapítóért.

Hát hogy is mondjam, a nővérkék nem érezték át a helyzetem, finoman visszaküldtek az igényeimmel együtt a szobába. Sajnos felkeltettem a szobatársam is a nagy mászkálásban, utólag is bocsi. De ha már felkeltettem, rajta kipróbáltam a „nekem mennyire fáj és lehet, hogy szülni fogok” szövegem. Én kitartó típus vagyok, visszamentem bő negyedóra után, és még egyszer jeleztem a problémát, és hogy még hatásosabb legyen a beszámolóm, ecseteltem az újonnan fellépő derékfájást is. Mire az idős nővérke levitt az éjjelis dokihoz, hogy nézzem már meg, nem szülünk-e.

Azaz levitt volna, csak még gyorsan visszarohantam a szemüvegemért, és akkor ijedtem meg másodszor. A franc se gondolta volna, hogy az előbb még szorgalmasan horkoló szobatársamnak elmegy a magzatvize, annyira megrettenti esetleges szülésem híre.  Ez is csak velem történhet meg. Meg vele.

Szerencsére az exdokim volt ügyeletben, (azért ex, mert anno AFP vizsgálatra berendelt és közben nemes egyszerűséggel szabadságra ment, és nekem erről elfelejtett szólni. Én meg ezt érthető okok miatt nem díjaztam.) Mímelve megvizsgált és felháborodottan közölte, hogy jóslófájás, meg amúgy is tele van a szülőszoba, miért ma akar mindenki szülni? Ez speciel rosszul esett, de gondoltam, csak igaz a dolog és visszabattyogtam aludni.

Azért még szóltam a nővérkének, hogy azért ha razziázik, nézzen be rám, most már úgyis egyedül vagyok, nem zavar meg senkit. Hát a fájások egyre sűrűbbek lettek és egyre erősebbek, de összevissza jöttek, így biztos voltam benne, hogy nem szülök. Aztán úgy hajnali 3 körül visszaköszönt a kínai, (azóta valahogy nem szeretem) amit ebédre ettem. Még jó, hogy jók a reflexeim, bár azért volt, ami nem a papírzsebkendős zacsiban landolt. Amint úgy gondoltam, hogy végeztem és fel akartam takarítani, legnagyobb döbbenetemre nem tudtam felkelni. Ezen a ponton ijedtem meg negyedszerre.

Olyan 6 körül bejött a nővérke, hogy na hogy vagyok, meglátott, meg az ágyat és közölte, hogy magasról tesz a doki véleményére, mert tuti, hogy szülünk. És akkor másodjára is lebattyogtunk a szülőszobára. Igaz, most nem ment egyedül. A doki nem akart hinni a szemének, amikor az erélyes nővérke újból betuszkolt a szülőszobába. Nagy kegyesen még megvizsgált, kihangsúlyozva, hogy az ő műszakja lejárt (amiért én valamiért nagyon megörültem), majd kissé meglepődve közölte, hogy majdnem 3 ujjnyi, készítsenek elő szülésre és hívják a fogadott orvosom.

Innentől felpörögtek az események. Egy kis lyukszerűségben leborotváltak és kaptam egy isteni beöntést. Még szerencse, hogy a vécé az asztaltól egy méterre volt, mert szó szerint úgy estem be. Aztán 45 perc kínlódás után - mert nem egy leányálom fájásokkal a nyakunkon úgy trónolni, hogy közben ne üljünk le - elmehettem zuhanyozni. Előtte gyorsan felhívtam a leendő apukát, hogy szülünk, és ha nem siet, lemarad. Csak remélni tudtam, hogy emlékszik rá, mert én keltettem fel.

A nagy éjjeli huzavonának köszönhetően hajnalra kiürültek a szülőszobák és választhattam, hol szeretnék kínlódni. Így kerültem az egyetlen tágas helyiségbe: az alternatívba. Itt volt bordásfal, meg labda és rádió. Ennek örültem a legjobban, mert kicsit elvonta a figyelmem. Ja igen, volt még egy kád is, de a dokim szerint azt még soha senki se használta és nem lenne részemről illő megkezdeni a sort. Bevallom, meg se fordult a fejemben a kádazás, mert a pocakkal nem igazán tudtam volna be- és kimászni és nem akartam se beragadni, se elesni. Meg amúgy se nézze senki, ahogy meztelenül evickélek. Bár ez az adott szituációban felesleges szemérmesség, de akkor is.

Visszatérve a dokimhoz: ő egy imádnivaló ürge. Kellemes hangja van, nyugtató, és nagyon precíz, ami szintén mindig megnyugtatott. A legjobb viszont az a tulajdonsága, hogy úgy néz ki, mint az idős Rózsa Sándor (vagyis Oszter Sándor, csak szürkén ősz hajjal), én meg mit tehetnék, a hősök a gyengéim.

Miután megvizsgált, felajánlotta, hogy magzatburkot repesztünk, hogy gyorsítsunk a dolgokon. Én ezt persze lelkesen elfogadtam, csak látni nem akartam a műveletet. Aztán bemutatott a labdának, ami szintén jól jött, mert látványosan gyorsabban tágultam.

Ekkorra már a férjem is megérkezett és lelkesen vetette bele magát a szülésbe. Másfél óra hátsimogatás után közölte, hogy ő elfáradt, és amúgy is hadd menjen már ki pisilni. Amikor visszajött, persze már elfelejtkezett a hátsimogatásról és inkább a fájásgörbék elemzésében segített. Ez azt jelentette, hogy lelkiismeretesen emlékeztetett arra, hogy fáj, amit nem lehetett amúgy se elfelejteni. Időközben a doki közölte velem, hogy még mindig gyorsítani kellene, és mit szólnék egy kis oxitocinhoz? Így kerültem az ágyra, de jó fej volt, mert oldalt feküdhettem. Ennél a pontnál érdeklődtem nála, hogy mikor is végzünk, mert nekem ennyi már elég volt. Majd megkérdeztem, hogy emlékszik-e a gátvédelmes szülési elképzelésemre, és hogy felejtse el nyugodtan, mert inkább sietnék. Ő kis mosollyal az arcán megnyugtatott, hogy ő szereti a gátat és addig, amíg nem muszáj, nem vágunk.

Két görcs között megköszöntem, hogy szeret és gondoltam, akkor adhatna egy epidurális érzéstelenítőt cserébe. Azt szintén nem kaptam, azt mondta, nincs altatóorvos, és amúgy se kell ez most nekem, de ha nagyon fáj, szívesen ad gázt. Már vagy fél órája szippantgattam a gázt, mire rájött a szülésznő, hogy ereszt a palack és ezért nem érzek hatást.  A következő palackkal a tolófájásokig meg is tanultam használni a gázt, de legalább lefoglaltam magam. Néha az ügyeletes orvos is benézett, hogy hogy vagyok, konzultáltak a dokimmal. Hirtelen meghallottam a szomszédból, ahogy egy lány üvölt, meg is kérdeztem a szülésznőt, mi történik. Kiderült, hogy csak a szokásos nst, mert megint „rájött a szülés”, és szegény nem érti, hogy jóslófájásai vannak, meg egyébként se tudják leszoktatni a vécében dohányzásról, utána persze meg mindig rosszabbul van. A szülésznő jó fej volt, mert látta, hogy mennyire idegesít a kiabálás (nekem bármekkora nagy pofán is van, nem hisztiztem, no nem azért, mert meghunyászkodtam volna, egyszerűen spóroltam az energiákkal) és kedvesen feljebb hangosította a rádiót.

A dokim végre elérkezettnek látta az időt, hogy megkérdezze, nincs-e székelési ingerem, mert már szülhetnénk is, mire közöltem vele, hogy hát hogy ne lenne, már vagy fél órája próbálom visszafogni. (Egy szülésznős előadáson azt mondták, hogy idő előtt nem szabad nyomni, mert bedagadhat lenn valami és így kitolódhat az egész szülés. Így én jó kislány módjára próbáltam visszatartani az ingert.) Két tolás után a doki szólt, hogy ő már látja a feje búbját, és hogy ne hagyjam abba. Meg hogy ne ijedjek meg, de mégiscsak lesz vágás, igaz, nem sok, és nem fogom érezni se, mert fájás közben csinálja. Amikor már nem lehetett volna rosszabb, begörcsölt a lábam, így elpazaroltam egy fájást, de megbizonyosodhattam róla, hogy a férjem gyors. A fejem mögül olyan gyorsan odaugrott a lábamhoz és kihúzta, hogy a szülésznő még pislogni se tudott. Onnantól kezdve a doki hagyta, hogy premier plánban lásson, amit csak akar, lévén profival van dolga. És végre kis hasnyomós rásegítéssel megérkezett Bobo, (becsületes nevén F. Csanád Torda: 3005 g, 52 cm) aki a kinti, tágas világ örömére rögtön hatalmas nyújtózkodásos pisilésbe kezdett. Majd jött a szokásos megkönnyebbülés, az eufória, ahogy a mellemen feküdt és az elmaradhatatlan stoppolás; miközben apa elkísérte Csanit az első fürdésre.

Hát körülbelül így történt a Boboszületés. Az újszülött osztályon megélt első napok már külön sztori. Ja és köszönök mindent a lelkesen közreműködőknek: a dokimnak, a  szülésznőknek és a Hősömnek.